Semmit se kenj a bútorodra, amit nem ennél meg!

Elérkezett az idő, hogy belevágjak a félbehagyott viaszbalzsam projektembe. Nem spontán persze, hanem kényszerből. Egy hirtelen ötlettől vezérelve vettünk ugyanis egy rakás színesre festett paraszt bútort, amelyek távolról szépek és stabilak, de az én szemem megakad a szúrágta lyukakon és a kiszáradás okozta nagy hasadékokon. Főként az étkezőasztal van veszélyben. Az asztallap szerencsére szinte hibátlan, de az alatta lévő tároló részt-, illetve a lábak alját teljesen szétlyuggatták.

Az egyik műkincs "fellelt" állapotában

Az előző tulajdonosok több körben lefestették ugyan a bútorok látható részeit, de azt is előkészítés nélkül, sietve, igénytelenül. Szerencsére az asztal pont citromsárga lett, amit egy ideje nagyon nehezen viselek, így könnyű szívvel csiszoltam nyers fáig a bútort. A kisflex mellett ilyenkor a hőlégfúvó az ember legjobb barátja, bár ez utóbbiról teljesen megfeledkeztem, annyira jól haladtam az előbbivel.

Az asztal utolsó sárga órái

Korábban az indiai paravánunk megmentésekor volt már dolgom a szúval, most sem én fogok elmenekülni.  A természethez fohászkodtam segítségért, és forró diólevél teát kaptam tőle, melyet akkurátusan belefecskendeztem a lyukakba. Igen, egyenként. Elég autista meló, de másképp nem biztos a siker. Ezután az egész felületet újra és újra átmostam a teával, hogy mindenhova jusson. Legalább 3 liter teát főztem, és mindig csak egy litert, hogy nagyon forrón szervírozhassam kis barátaimnak. Ebben a szakaszban az a veszélye a dolognak, hogy a sok folyadék nagyon megduzzasztja az amúgy szétszáradt fát. Erre vigyázni kell, mert képes szétesni az egész bútor.

Ha a teázás megvolt, jöhetne a méhviasz, amivel egyenként be kell tömni a lyukakat (mert a szú nem támad meg állati eredetű anyagot) de a viasz bizony elég kemény önmagában, legfeljebb csak kopogtatni lehet vele az asztalt. Emiatt kénytelen voltam kikutyulni a saját bútorviaszomat. 

Ha nem lenne ez a terasz-projekt, talán soha nem használtam volna fel azt a csomag karnauba viaszt, amit épp e-célból vettem egy pár hónapja. 

Mivel elfogyott a lenolaj, a kísérleti masszában olívát használtam, ez amúgy sem avasodik. 

Gőz fölött megolvasztva a viaszokat, összekevertem az olajjal, majd belekevertem a saját illóolaj keverékemet, és formába öntöttem a masszát. (Olyan illóolajokat válogattam össze, amelyeket a bogarak nem szeretnek).
A karnauba elég magas hőmérsékleten olvad, és gyorsan kell vele dolgozni, mert a hőmérséklet csökkenésével azonnal dermed (mint a gyertyaviasz), ugyanakkor 85 fok környékén a forró olajos massza elég jó kis sérüléseket is tud okozni. Cserébe nagyon hamar kész van, kb. 10 perccel öntés után már ki lehet venni a formából. 

A kis kréták állagukat tekintve minden várakozást felülmúlnak. Szilárdak, de hő hatására felpuhulnak, így mikor elkezdjük a fa felületet dörzsölni, nem esnek szét, de viaszos nyomot hagynak a felületen. Ezt ronggyal vagy dörzsölős szivaccsal fel kell polírozni, és száradás után egy tartós és ellenálló felületet kapunk, ami szépen kiadja a fa felületét, és védi is egyben.

"Yum" azaz nyami

Ha a gyermek "segítés" közben megeszi a krétát, semmi baja nem lesz, bár az illóolajok miatt ízleni biztos nem fog neki. 

A fa felületek kezeléséről regényt tudnék írni, nem hiába nevezett korábban Rikko asztalos szociológusnak. A lényeg, hogy a viaszolás önmagában kevés, mert az intenzív használat során, és kültéren a viaszréteg folyamatosan kopik. Sokkal jobb, ha előtte beeresztjük azaz lenolajjal kezeljük a fát. 

A sárga asztallal még lesz egy jó pár óra munkám, de nagyon perfekt lesz. Még döntéseket kell hoznunk vele kapcsolatban, most csak odáig terjed a figyelmem, hogy az összes festéket leszedjem, az összes szút kiűzzem, az összes lyukat és hasadékot eltüntessem (folyékony fával és viaszkrétával), a javításokat szintbe csiszoljam, az egészet finom szemcsével csiszoljam, majd leolajozzam, megszárítsam, és újra finom csiszoljam.

Ha ez kész, addigra eldől, hogy a végső felületen viasz, fapác, festék, esetleg valami oldószermentes lakk lesz. A kültéri használat (erős nap, eső) miatt ez nem egyszerű. 

Mivel egy konyhaasztal egyébként is elég durva igénybevételnek van kitéve, a viasz alapból gyorsabban kopna rajta, mint a többi felületkezelő anyag. Igaz, ezt lehet a legkönnyebben és legszebben javítani utólag, kopás, sérülés esetén, de összességében nincs értelme konyhaasztalon alkalmazni, mert nem szereti a vizet,  a pohárnyomokat, és a kerti asztal lévén a közvetlen napfényt sem.
A lakk kültéren szintén ciki, nem bírja az erős napfényt, megrepedezik, a repedéseken a nedvesség bejut, így alatta a fa beszürkül, nem javítható szépen. 

Jó lenne, ha a fa erezete látható marad, de bírja a kültéri használatot is, első ránézésre oldószermentes (vizes bázisú) színes vékonylazúr lesz, ami a vastaggal ellentétben nem képez vastag filmréteget, így nem repedezik a nap és a hőingadozás hatására, de a fa beissza, tehát nem csak felületi védelmet ad.

Emiatt persze a viasszal történő szúirtás után alaposan vissza kell csiszolni a felületet.
Úgy tűnik, nem fogok unatkozni idén tavasszal sem.

Michael Thonet forog a sírjában